Az utolsó fájdalom már akkora volt, hogy bizony kibuggyant a könnyem is. Nem igazán merem ezt úgy írni, hogy kifejtsem, mennyire fájt, mert nincs hozzá arcom, nem tudom, hogy egy normál terhesség, amikor a finishben van, ott mekkora fájdalmak vannak, de maradjunk annyiban, hogy izmos érzés volt. Szóltam a nővérnek, de ekkor már a zabszem nem fért a seggembe. Lefotózta a telefonomból a kis listámat, és kiment.

Abban a pillanatban bejött egy szülésznő egy alkar hosszúságú fülpucival, és konkrétan kikerekedett a szemem, hogy azzal mégis miért kell a lábam közé közelítenie? Látványra úgy könyékig tűnt el a lábam között, de semmit sem éreztem, hogy hozzám ért volna. Annyit mondott nekem:

– Egy pillanat és visszajövök.

Eközben én próbáltam magamnak mondogatni, hogy ideje lenne végre kifújni azt a levegővételt, amit már egy ideje bent tartok, mert itt fogok egymagam ellilulni az ágyon.

A szülésznő, ahogy ígérte, szinte azonnal visszajött, de semmi jele nem volt az arcán annak a kedves tekintetnek, ahogyan az előbb bent járt nálam. Leült az ágyam mellé a jobb oldalra, megfogta a kezemet, és egyetlen szót sem szólt, csak mélyen belenézett a szemembe, és csóválta a fejét. Nekem a pulzusom eközben már szerintem az űrben volt…