tökéletes szoftverhiba.
A szülésznő ahogy ígérte, szinte azonnal visszajött, de semmi jele nem volt az arcán annak a kedves tekintetnek ahogyan az előbb bent járt nálam. Leült az ágyam mellé a jobb oldalra, megfogta a kezemet, és egyetlen szót sem szólt, csak mélyen belenézett a szemembe és csóválta a fejét…
Nekem a pulzusom eközben már szerintem az űrben volt, és csak egyetlen kérdés jött ki belőlem:
- Van még idő felhívni a páromat?
– Természetesen. – és közben simogatta a kézfejemet, így nyugtatott, majd magamra hagyott.
Telefonáltam.
Életemben nem volt még ennyire lassú (számomra) egy hálózat, de olyan érzésem volt így vasárnap este kb. 8 körül, hogy a telefon biztosan ordít a lakásban és a férjem a szomszéd országból is alig akar odaérni, holott, csak kettőt csörgött és már fel is vette.
Épp aludni készült, hisz másnap munka, de én csak annyit mondtam neki:
- Gyere kérlek, indul a buli.
– Sietek.
Ahogy a visszaért, engem be vittek a műtőbe előkészíteni, akkor még nem jöhetett, majd csak amikor már a rajtvonalon volt a doki a szikével.
Engem átfektettek a műtőasztalra, és el kellett fordulni a bal oldalamra.
Ugye nem ülhettem, de ott volt a fejem mellett egy (azt hiszem nővérke, de lehet, hogy szülésznő) és az ő karját fogtam. Nyugtatott, hogy nem fog fájni, bátor leszek…, na és akkor életem legnagyobb fájdalma, hátba szúrt a doki.
Itt meg kell említeni, hogy az altató orvos volt ott a világ legnagyobb koponyája, vicces, néha tényleg elvette a figyelmemet és úgy éreztem, hogy most igenis kurva bátor vagyok, és nem, nem fogok teljesen bepánikolni.
Szépen elmondta, hogy nagyon gyorsan fog érkezni a “vicces” a lábamba (magyarul szó szerint így tudom lefordítani) és az a vicces érzés bizony szépen el fog kezdeni felfelé jönni.
A hasamnál még éreztem, hogy kenik ezerrel, gondolom az volt a szokásos narancssárga trutyi és érdeklődött a nőgyógyász, hogy mit és mennyit érzek még.
– Nolan asszony ezt érzi még ?
Akkor tudatosult bennem ez a kérdés, amikor a fejem mellől reagált neki az altató doki, hogy – Nem, nem érzi, kezdhetik.
Akkor tudatosult bennem ez a kérdés, amikor a fejem mellől reagált neki az altató doki, hogy – Nem, nem érzi, kezdhetik.
Esküszöm, fogalmam sem volt, hogy az a kérdés nekem érkezett, és tényleg nem éreztem semmit.
Egy volt a baj, hogy az ilyen profi műtők plafonja a szokásos…
szép fehér, kurva hideg, és bizony kockákból áll.
Mit csinálsz amikor nem tudsz mozdulni sem, és már-már eszedbe jut amit egy unalmas színházi darab alatt tudsz tenni, hogy elkezded számolni, hogy hány kazettás a plafon.
Baszki, én elkezdtem.
Számoltam, csak arra nem számítottam, hogy amikor abbamarad az érzés, hogy fázok, megáll a remegés, arra leszek figyelmes, hogy a plafonon a kocka alakú lámpa
(nem volt felkapcsolva, mert akkor tuti kiégette volna a szemem) egyes részei olyanok mint a tükör…
Nem hazudott: túl sok volt a piros.
Ott feküdtem, szétvágva a hideg fény alatt.
Becsuktam a szemem.
Ennyi volt a bátorság.
Nyitva vagyok.
Copyright © 2026 Elena B. Nolan. Minden jog fenntartva.
Feliratkozás
Belépés
0 hozzászólás
Legrégebbi