Az újságíró leírja, hogy kigyulladt a ház.
Én meg leírom, hogy ki locsolta rá a benzint, miért álltak a szomszédok kussban, rezzenéstelen arccal, videózó telefonokkal a kezükben, és hogy a tűzoltóparancsnok közben épp a biztosítási pénzt számolja a hátsó udvarban.

Nem tudok és nem is akarok „tárgyilagos” maradni.
Ebben a világban a tárgyilagosság sokszor csak a gyávaság szinonimája. Én meg beleállok.

Nekem a fájdalom nem „hír”, hanem a saját tapasztalatom.

Amikor a bürokrácia útvesztőiről, a szociális háló szakadásairól vagy az emigráció magányáról írok, nem egy „témát” dolgozok fel.
A saját húsomat rángatom ki a monitorra.
Ott kezdődök, ahol az objektivitás elvérzik: a szubjektív igazságnál.
Az írásaimnak súlya van – nem papírsúlya, hanem olyan, ami agyonnyomja az olvasót, ha nem figyel oda.

A „Megcsináltuk” nálam nem egy kibaszott kampányszlogen.
Nyert a Tisza. És?
Nagyon hosszú idő lesz, mire kihúzzák az országot abból a szarból, amibe eddig belekerült, szinte nyakig.
Kemény meló lesz, és ne legyenek illúzióink: a valódi munka csak most kezdődik.

Azt kell nézni, hogy a magyar ember végre megmutatta: képes összefogni egy közös változás érdekében. Mert egyébként mit látok?
Azt, hogy ha külföldön magyar szót hallunk, elfordítjuk a fejünket, és laposkúszásban elsunnyogunk a helyszínről, nehogy beszélgetésbe kelljen keverednünk.
Miért?
Miért vagyunk ennyire szemetek egymással, miközben épp történelmet írunk?
Ezt a kettősséget akarom megérteni és megírni.

Egyfajta diagnoszta vagyok a vágóhídon.
Tele van a világ olyanokkal, akik „szépen” akarnak fogalmazni. Én le akarom kaparni a mázat a rohadásról. Nem szórakoztatni akarok, hanem ébreszteni.
Olyan vagyok, mint egy szikár orvosi lelet: nem azért írom le, hogy rákos a társadalom, mert élvezem a rossz hírt, hanem mert diagnózis nélkül nincs gyógyulás.

A stílusom a fegyverem. A „Jogi nyilatkozat” helyett „Játékszabályokat” fektetek le.
Nem tájékoztatok, hanem véleményt formálok – vagy ahogy én mondanám: pofán vágom az olvasót a valósággal, hogy végre kinyissa a szemét.

Tíz év külföld, egy szétzúzott egészségügyi rendszer és a napi túlélés után már nincsenek illúzióim.
Csak szavaim vannak.

És ezek a szavak ütnek.