tökéletes szoftverhiba.
Ott ültem a Veldori Központi Kórház folyosóján, és legszívesebben beleüvöltöttem volna az arcukba. Noridiába jöttünk új életet kezdeni, de az új élet helyett csak a bizonytalanságot kaptam. A folyosón dőlt a tipikus kórházi szag: az a fertőtlenítővel kevert, émelyítő „baba-illat”, amitől kifordult a belem.
Mindenhol hatalmas pocakos kismamák vonultak el előttem, ringatózva, boldogan, mintha az egész világ csak róluk szólna.
Én meg ott gubbasztottam a padon, beszarva, hogy mi fog történni odabent.
Úgy éreztem magam, mint egy selejtes áru a gyári futószalagon.
– Nolan asszony? – hallottam a nevem, és a gyomrom egyetlen gombócba rándult össze.
Bementem. A vizsgálóban hideg volt. Levetkőztem, és felmásztam abba az átkozott székbe. Csüccs le, lábak fel a kengyelbe. Ott feküdtél teljesen kiszolgáltatva, miközben idegenek matatnak benned. A doki elővette azt a vékony csövet. Azt mondta, nem fog fájni. Hazudott.
Felvezette a csövet a méhembe. Aztán jött a kontrasztanyag.
A pillanat, amikor a folyadék elérte a petevezetékeimet, nem hasonlítható semmihez. Nem „szúrt”, nem „feszített”. Mintha egy kést forgattak volna meg bennem, lassan és módszeresen. Olyan brutális, éles fájdalom hasított belém, amitől azonnal kicsordult a könnyem. Nem sírtam, csak egyszerűen kibuggyant, mert a testem nem tudott mit kezdeni ezzel a kínnal.
Csak az járt a fejemben, hogy odakint a folyosón még mindig ott sétálgatnak a kismamák azzal a kibaszott baba-szaggal, én meg itt állok egy elzáródott petevezetékkel, és a felismeréssel: ez az út nem lesz egy sétagalopp.
A tekintetemet oldalra fordítottam a falra, és a két kis mancsomat olyan erővel fúrtam bele a szék fém kapaszkodójába, hogy a bütykeim elfehéredtek.
„Komolyan? Nekem ezt tényleg át kell élnem? Mit ártottam?” – zakatolt bennem, miközben próbáltam nem elájulni a fájdalomtól.
„Komolyan? Nekem ezt tényleg át kell élnem? Mit ártottam?” – zakatolt bennem, miközben próbáltam nem elájulni a fájdalomtól.
A doki közben az ultrahangot nyomta a hasamra, és nézte a monitort.
Én meg csak azt éreztem, hogy az egyik oldalon átküzdi magát az az átkozott anyag – na, ott jött az az igazi, mélyről jövő, nyilalló érzés –, de a másikon semmi. Csak a nagy büdös semmi.
Én meg csak azt éreztem, hogy az egyik oldalon átküzdi magát az az átkozott anyag – na, ott jött az az igazi, mélyről jövő, nyilalló érzés –, de a másikon semmi. Csak a nagy büdös semmi.
Mire leszálltam a székről, remegett a lábam.
A doki közölte a diagnózist, de alig hallottam. Csak az járt a fejemben, hogy odakint a folyosón még mindig ott sétálgatnak a kismamák azzal a kibaszott baba-szaggal, én meg itt állok egy elzáródott petevezetékkel, és a felismeréssel: ez az út nem lesz egy sétagalopp.
A doki közölte a diagnózist, de alig hallottam. Csak az járt a fejemben, hogy odakint a folyosón még mindig ott sétálgatnak a kismamák azzal a kibaszott baba-szaggal, én meg itt állok egy elzáródott petevezetékkel, és a felismeréssel: ez az út nem lesz egy sétagalopp.
Ez egy kőkemény harc lesz, és az első pofont már meg is kaptam...
Copyright © 2026 Elena B. Nolan. Minden jog fenntartva.
Feliratkozás
Belépés
0 hozzászólás
Legrégebbi